Louisa May Alcott: Kisasszonyok

2022. június 26., vasárnap Nincsenek megjegyzések

A March család négy lánya – Meg, Jo, Beth és Amy – számára nehéz idők járnak. Édesapjuk az amerikai polgárháborúban szolgál, anyjuk otthon igyekszik elfogadható életet teremteni. Sok megpróbáltatást és jó pár örömteli fordulatot végigélve, a lányokból igazi kisasszonyok válnak a történet végére.

***

Bevallom, gyerekkoromban, mikor még a könyv pöttyös változatát olvastam, lehettem 10-11 éves, a legutolsó helyen állt ez a regény a pöttyös könyveim rangsorában. Talán ma már tudnék erre magyarázatot adni, talán a könyv szerkezete, vagy a hosszas leírórészek voltak azok, amik miatt nehezen fogadtam be. Az áttörést az 1994-es film hozta meg, amit nem is tudom már, hogy hányszor láttam. Akkor szerettem bele a Kisasszonyokba és vettem újra kezembe a könyvet.

Az én szememmel még most is fura ezt a történetet olvasni és talán sokan mások is rácsodálkoznak erre a kis burokra, amiben a March lányok élnek. Nehéz elhinnem ezt a boldogságot, egységet és szeretetet, sokszor túlidalizáltnak érzem, hamisnak, pedig azért akadnak konfliktusok a lányok között. Talán az a nagy pátosz zavar, ahogyan megbocsátanak egymásnak és maguknak, ahogyan kielemzik a történteket és levonják a tanulságokat és újra hatalmas szeretetben élnek. Aztán megint elkövetik a maguk kis hibáikat, jön az önostorozás, majd egy tanmese, bibliai utalás, vallásos iránymutatás és minden a helyére kerül. Bocsássatok meg, én nehezen mozgok ilyen keretek között, de emiatt nem vonok le ennek a könyvnek az értékéből, bár meg tudom érteni azokat is, aki a saccharine sweet jelzővel illetik ezt a könyvet. Maradjunk a szimplán szentimentalista cimkénél és ne feledjük, a Kisasszonyok egy klasszikus, ami nem mindenkinek való.
Kezdesz kicsit öntelt lenni, szívem, és ideje, hogy változtass ezen. Sok dologhoz van tehetséged, és sok jó tulajdonságod van, de nem szükséges fitogtatnod őket, mert az önteltség rontja a legfényesebb szellemet is. Az igazi tehetségnek és jóságnak nem kell attól tartania, hogy örökké árnyékban marad, de ha még így történne, birtoklásuk tudata akkor is bőven elég a lélek nyugalmához. Az a legjobb, ha a tehetség szerénységgel párosul.
Azt hiszem, a March-ház egy olyan otthon, amire muszáj irigykednem. Már csak a padlás miatt is, ahova Jo szeret elbújni és ahol annyiféle kincs fellelhető, hogyha szükségem lenne valamire, ott biztosan megtalálnám azt. Mesés hangulatú otthon, aminek ablakain át  féltve figyelhetjük az éppen távozót, vagy leshetjük a várva várt érkezőt, látjuk a járókelőket, vagy éppen nem túl illedelmes módon beleshetünk a család életébe, ha elfelejtik behúzni a függönyöket. Sokat elhangzik a történetben, hogy Marchék szegények, Meg például vágyik a gazdagságra. Soha nem éreztem ezt a szegénységet, bájos házban éltek, mindig volt étel az asztalukon és ha nem is túl sok, nem is tökéletes, de megfelelő tuhatárral is rendelkeztek a lányok. Csupán arról van szó, hogy egy pénzügyi bukás után, más életszínvonalon folytatták az életüket Marchék, de nem éreztem azt, hogy ez olyan szörnyű lenne.
Meg felszaladt a padlásra, ahol Jo a Redclyffe örököse fölött sírdogált egy háromlábú kanapén a napfényes ablak mellett, miközben almát majszolt kendőbe burkolózva. Ez volt Jo kedvenc rejtekhelye, imádott itt elbújni egy kosár téli almával meg egy jó könyvvel felszerelve, egy házi patkány társaságában, aki ott lakott, és rá se hederített.
Meg, Jo, Beth és Amy fejlődését követjük, felnőttévállásuknak vagyunk tanúi. Olyan sokszor kell megmosolyognom tetteiket és olyan sokszor ismerek fiatal önmagamra, aki meggondolatlanul botlott bele hasonló esetekbe, hogy szinte otthon érzem magam a történetben. Ahogyan jobbak szeretnének lenni a lányok, díccséretes, sőt elvárt dolog egy kisasszonytól abban a korban. Azok a társadalmi normák, amik akkoriban dívtak eléggé lekorlátozták a nőket, mégis ebben a regényben érzem a szabadságot, ahogy  a szereplők gondjaik ellenére is boldog halacskaként lubickolnak az élet nagy óceánjában. És persze mind tökéletesek, ami talán az írónő elfogultságából adódik, hiszen önmagát és nővéreit formázta meg a March lányokban és szeretete megkívánta ezt az ábrázolásmódot.

Meg kell említenem a feminista felhangokat is, amik már megmutatkoznak Jo és testvéreinek  törekvésében,önállóak, talpraesettek és szilárdan eltökéltek, hogy legalább saját kiadásaikat fedezzék. Leginkább Jo útját követve érjük tetten, nem csak fiús viselkedésével, de számomra, ami szívszorító volt a Pickwik klub "játékban", ahol mindannyian férfi karakter bőrébe voltak kénytelenek bújni. De Jo törekvései éppen ezt az úgymond férfiuralmat volt hivatott felülírni és ha még nem is kimondottan a női egyenjogúság szemléletében, inkább valami képlékeny, nem behatárolt szabadságvágy irányába, hogy merjen másként élni nő léttére, mint ami megszokott. Valljuk meg ez a művelt fiatal hölgy eléggé bátor ahhoz, hogy zavarba hozzon másokat különös életszemléletével és megmutasson egy új utat, amit a hozzá hasonlóan lázadó szellemű lányok is bejárhatnak.
– Ha fiú lennék, együtt szöknénk meg, és kapitálisan éreznénk magunkat, de mivel csak egy nyomorult lány vagyok, illedelmesen kell viselkednem, és itthon kell rostokolnom.
A Kisasszonyok egy szerethető történet hibáival együtt is. Nekem kissé lassú tempójú volt a könyv, helyenként vontatott. Olykor unatkoztam, máskor kevésnek éreztem, amit kaptam és szerettem volna még elidőzni. Néha  jelenetek hirtelen el lettek vágva, máskor a számomra kevésbé érdekes részek bő lére eresztve, nem találtam azt az egyensúlyt, amivel kényelmesen tudtam volna haladni az olvasással. Szerettem Jo-t, de néha tényleg túl soknak éreztem, mégis az ő vibrálásával, elevenségével, különcségével tudtam leginkább azonosulni kicsit a könyv szerkezete is olyanra sikeredett, mint ő maga. 

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐


Tovább olvasok »

Christelle Dabos: A ​tél jegyesei

2022. június 21., kedd Nincsenek megjegyzések

Anima ​lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.

Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?

Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…

Történet egy felejthetetlen hősnőről egy részletgazdag és izgalmas világban, tele cselszövéssel és meglepetéssel.

Christelle Dabos trilógiájának első kötete számos irodalmi díjat nyert, és a legnagyobb francia kiadó, a Gallimard első könyveseknek járó elismerését is magáénak tudhatja.

***

Bizony, régen nem olvastam már olyan könyvet, ami ennyire magával tudott ragadni. A tél jegyesei egy bámulatos kalandregény, ami fordulatos cselekményével, szerethető karaktereivel és különös mitológiájával azonnal beszippantott és azóta sem eresztett el. Jó néhány éves kihagyásom után túlzás nélkül újra megszerettette velem az olvasást, ezzel az egyik legfontosabb olvasmányélményemmé vált.

Christelle Dabos első könyvének gyönyörűsége abban áll, hogy a történetet képes úgy tálalni, ahogyan maga az élet is zajlik körülöttünk: nincsenek kiugró, katartikus pillanatok, sem mindent megsemmisítő zuhanások, ehelyett a történet folytatólagos, folyamatosan fejlődő és változó, emiatt jobban követhető és érthető is. Ez a gondolkodásmód egy olyan valódiság-érzetet kölcsönöz a műnek, ami miatt könnyű beleélni magunkat a cselekménybe, az egészet mégis áthatja egy olyan mese, amiben ugyanúgy helyet kapnak a tudományos fantasztikum, mint a varázslat elemei is.

Whimsical illustrations by Holly - missholly.fr

A történet szereplői élő, lélegző személyiségek, szerethetőek és esendőek, de az is valódivá teszi őket, hogy elsőre nem biztos, hogy megértjük a jellemük mögött húzódó szándékot. Karakterükben nem minden fekete és fehér, ezért, valódi ismerőseinkhez hasonlóan, időt kell adni nekik ahhoz, hogy megismerjük őket. Ophélie karakterével rögtön tudtam azonosulni, míg például Berenilde és Archibald motivációja számomra továbbra is rejtély, ez azonban mit sem változtat értékükön és létjogosultságukon.

Ugyan már, csak nem fogsz nekem most meginogni! Fel a fejjel! Mutasd meg ennek a fennhéjázó népségnek, mit érsz!

Tetszik, ahogyan Ophélie hiába van tisztában a saját képességeivel, mégis csak a Légvárban megtapasztalt élményei hatására érti meg azok jelentőségét. Thorn ellenben mintha két lábbal állna a talajon, határozott elképzelése van az életéről és az útjáról, amit bejárni készül a történet folyamán. Egy átlagos young adulttal ellentétben itt nincs azonnali lángoló és mindent elsöprő szerelem, a karakterek fokozatosan, nehézségek és fájdalmas tapasztalatok árán csiszolódnak egymáshoz. Bár ebben a kötetben szerelmük beteljesedését nem látjuk, a történet folytatólagossága sejteti, hogy a kapcsolatuk a későbbiekben szerencsésen be fog érni.

Ahhoz, hogy át tudjuk érezni a könyv valódi értékeit, tudnunk kell helyén kezelni a dolgokat. Több értékelést is olvastam, amikben az olvasók azt nehezményezték ebben a történetben, hogy a címkékkel és várakozásaikkal ellentétben fantasyre számítottak. A tél jegyesei viszont éppen azért olyan különleges, mert nem akar görcsösen fantasyvé válni, ehelyett bátran felvállalja valódi, mesei önvalóját. Ez a tulajdonság pedig, amivel őszintén szembe tud nézni önmagával, éppen az a feltétel, ami a tükörjárót is tükörjáróvá teszi.

Mert az illúziók csak arra jók, hogy megszépítsék a valóságot; ha szertefoszlanak, nem marad más, egyedül az igazság.

Értékelés:

Azoknak, akik képesek gyermeknek maradni és elmerülni a mesék világában, különösen ajánlott.

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: Marina

2022. június 15., szerda Nincsenek megjegyzések
1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina. A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg…
A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete.
Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik.
Ruiz Zafón fantáziájának ezúttal semmi sem szab határt (legkevésbé a valóság). Szívfájdító és félelmetes mesét írt, amelyről a bevezetőben bevallja, hogy a legnehezebben kategorizálható és egyben a legszemélyesebb regénye.

***

Barcelona gótikus utcái sötét titkokat rejtenek, amiket még az eső sem moshat el. Nyomasztó, melankólikus történet bontakozik ki a sorok között és vezet egyre mélyebbre a múlt árnyait megbolygatva, ahonnan már nincs visszaút. Marina és Óscar nyomozása megzavarja a város alatt rejtőző iszonyatot, felkavrja a látszólagos békét, és olyan drámának lesznek tanúi, ami megrengeti világukat, velük együtt a miénket is.

– Bizonyára észrevette, Óscar, hogy nálunk nincs villany. Igazság szerint nemigen hiszünk a modern tudomány vívmányaiban. Mert kérdem én, miféle tudomány az, ami embert tud juttatni a holdra, de nem képes kenyeret juttatni minden ember asztalára?
– A gond talán nem is a tudománnyal van, hanem azokkal, akik a felhasználásáról döntenek – jegyeztem meg.

1979-ben járunk, bár ezt igazán nem is támasztja alá az író, ami miatt úgy tűnik, hogy az idővonal összefolyik és szinte alig lehet elválasztani egymástól a múlt és a jelen eseményeit. Gramofon, gyertyák, a hintó és a lefátyolozott hölgy nem éppen szokványos a hetvenes években, kicsit úgy is érezheti magát az olvasó, mintha eltévedt volna egy párhuzamos világban. Ez az abszurd ábrázolás tart meg mégis a realitás talaján, és miatta tudjuk úgy szemlélni a regényt, hogy elképzelhetővé váljék az a miszticizmus, amit valójában lehetetlennek tartanánk. Nem más ez, mint az író mágiája, amivel megteremtette ezt a rothadásszagú világot, amiben a története játszódik.

Nem akarok Marina és Óscar barátságáról beszélni, az éppen kibontakozó szerelmükről, mert számomra sokkal megfoghatatlanabb, illékonyabb, mint az a titok maga, aminek ketten a nyomába erednek. Éppen csak kibontakozik a szemünk előtt, hogy aztán a semmivé váljék. Zafón teremt és rombol, kegyetlen játszmát űz, a hatás pedig garantált lesz, ahogyan egy tollvonással elveszi, amit oda sem adott. Ez a húzd meg, ereszd meg játszma, az őrület kérdésének ábrázolása, ahogy folyton visszaránt minket a normalitásba, hogy aztán taszítson rajtunk egyet a bomlott elme mélységébe, szembesítve minket az elképzelhetetlen iszonyattal, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A kertet és a szökőkutakat szinte elrejtette a zápor függönye. Nem volt nálam se esernyő, se esőkabát.
Az ég ólomlemezre hasonlított. Az utcai lámpák fénye gyufalánggá halványult.
Rohanni kezdtem. A pocsolyákat átugrálva, a túlcsorduló vizesárkokat kerülgetve elértem a kertkaput. Az utcán még hevesebben ömlött az eső, mintha egy átvágott érből patakzott volna a vér. Bőrig ázva futottam a szűk, néma utcákon. Az esőcsatornák lármásan dübörögtek a nyomomban. Mintha az egész város elsüllyedt volna egy fekete óceánban.

A Marinában már egy kiforrott írói stílussal találkozunk, csodálatosak a leíró részek, a díszlet és azok a képek, amikkel megteremti a rettenetet a világban, bár néha még tetten érni a kapkodását. Ennek ellenére ebben a könyvben már erőteljesen érződik az a varázslat, amit A szél árnyékában már ismerünk. Szerintem a cselekményszál apró elágazásai még nem teljesek, a dramaturgiát kicsit biztonsági zónában tartja, mintha nem lett volna elég bátorsága kibontani a történetet, amit a regény "rövidsége" is alátámaszt.

Érdekessége a regénynek, hogy amíg minden szereplőnek van háttértörténete, személyes útja, Óscar, mintha csak lógna a levegőben. Valójában éppen a szemünk előtt zajlik, születik meg az ő története, érik férfivá, aki majd a jövőben hordozza azt a súlyos terhet a lelkében, ami a többi szereplőnek már a múltja, a jelene része. Óscar olyan, mint mi magunk, az olvasók. Kíváncsi gyermek, aki belecsöppen ebbe a történetbe és éppen azért sérthetetlen, mert az író nem adott neki mélységet. 

Az ember a háborús körülmények közt ismerszik meg igazán…

A férfi karaktereket rendszerint izgalmasnak tartom Zafón regényeiben, mindig életszerűek és elmondható, hogy ebben a regényben is sikerül mélységet adni a fontos szereplőknek, mint amilyen Germán és Florian; de a női karaktereknél mindig ugyanazt érzem: túlmisztifikáltak és csodálatosan szépek. Itt is Eva, María, Marina és Marina anyja is mind tündöklő szépséggel felruházott, megfoghatatlan, kevésbé karizmatikus szereplők, akik igazán nem is hagynak nyomot bennünk. Sajnálatos módon még maga Marina sem, aki a címszereplő, de túl sok mindent nem tett azon kívül, hogy belerángatta Óscart ebbe a kalandba.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

A. M. Howell: Az ​elveszett titkok kertje

2022. június 9., csütörtök Nincsenek megjegyzések
1916. október

Angliában háború van, Clarát pedig a nagynénjéhez küldik vidékre. A kastélyhoz tartozó kertészlakban azonban titkok fogadják… Egy sötét, bezárt szoba, egy rosszban sántikáló tolvaj, és egy titokzatos, éjjelente felbukkanó fiú. Clara ugyancsak titkot őriz a háborúban harcoló bátyjáról. Amikor a helyzet veszélyesre fordul, össze kell szednie minden bátorságát, hogy mentse magát és a szeretteit.
Titkok, rejtély és bátorság ötvöződik ebben a történelmi hátterű regényben.
„Hangulatos, korhű, és, ami a legfontosabb: izgalmas.”
The Independent

***

Félek, a cím sokakat félre vihet és azt gondolhatja, íme, itt van egy újabb bőrlehúzás a A titkos kertről. Ezért is kezdem ezzel a mondattal az értékelésemet, hogy még véletlenül se gondolja ezt bárki is. A cím talán tényleg nem a legszerencsésebb választás, ámde a leginkább találó erre a történetre. Mit gondolnátok, ha váratlanul itt-ott mandarinok bukkannának fel a kert különböző pontjain? Biztosan van valami oka, de előttetek ezt az okot titok lengi körül.
Clara titkának súlya lehúzta a köténye zsebét, miközben magas szárú cipőjének sarka alatt csikorogtak a kavicsok a kertészlak felé vezető úton.
Egy csodálatos angliai birtokon járunk 1916-ban, az I. Világháború idején. Én, az olvasó is, mert a könyv bámulatosan gyorsan beránt magába, hipp-hopp, már ott is vagyunk a helyszínen egy suffolki grófságban, a gróf kertjeiben. A könyv elején találunk egy grafikát is, ami eligazít minket, hogy el tudjuk képzelni a helyszínt. Imádom az ilyen rajzokat, szeretem nézegetni, jól az eszembe vésni, képzeletemmel megeleveníteni és gondolatban bebarangolni.

Kép: Carl Peter Borges: Ickworth Walled Garden Front
Kép: Carl Peter Borges: Ickworth Walled Garden Front

Clara még csak gyerek, akit a szülei egy időre a nagynénjéhez küldenek, amíg rendeződnek ügyes-bajos dolgaik. A birtokon, ahol a nagynéni házvezetőnő, a nagybácsi pedig a főkertész, szigorú szabályok várnak rá. Jó érzékkel rögtön fel is fedez egy fiút a kertben, akinek nem kellene ott lennie, valamint egy elzárt szobát. Így a tiltások ellenére a kislány úgy dönt, mégis felfedezi a kerteket és környéküket, és felfedi az előbukkanó mandarinok, a fiú, az elzárt szoba, valamint az ellopott gyümölcsök titkait.
- Az erdőtől tartsd távol magad! A gróf megengedte a suffolki puskásezrednek, hogy ott verjenek tábort. Ne vond el a cselédek és a kertészek figyelmét holmi cseverészéssel! Semmilyen körülmények között ne menj a gróf melegházainak és a nyári laknak a közelébe, és nehogy hozzászólj a grófhoz, rá se nézz, ha találkozol vele! A falhoz épített másik kisházban, a kert végében alszanak a kertészinasok és a vadőrök. Tőlük is tartsd magad távol! Amíg itt vagy... próbáld meg magad... hasznossá tenni!
A helyszín lenyűgöző és bár benne járunk az őszben, munka bőven akad a kertekben, ebben a falakkal körülhatárolt édenben. A falak számomra a két osztály elszeparálását is jelképezik, kirekesztve a gazdagokat, a grófékat, akiket csupán villanásnyi időre látunk, majd fejüket elfordítva távoznak is a színről. Az írónő leleményesen jelzi nekünk, hogy ami a falak között, a kertben zajlik, az csak ránk tartozik, mi vagyunk tanúi, nekünk mesél.
Bátor vagy. És amikor bátor vagy, az lehetsz, aki csak akarsz.
Mindeközben szembesülünk a háború hatásaival is. Nemcsak a szegénységgel, a megszorításokkal teli élet nehézségeivel, hanem az otthon maradt emberek lelkében dúló érzelmekkel is. Ennek egyik jelképe a levél, amit Clara napok óta magával hurcol és nem mer felnyitni, mert fél a rossz hírekről. Úgy szerettem volna ezt a kislányt biztatni, átölelni, de azt hiszem, ő egyedül is képes volt fejlődni és szembenézni a félelmeivel. Kedveltem talpraesettségét, egészéges kíváncsiságát, azt, hogy bármit is tett, vállalta érte a felelősséget. Azt gondolom, a karaktere megalkotásának egyik célja az is volt, hogy tanítson, éppen ezért bátran ajánlom, hogy gyerekek kezébe adjuk ezt a könyvet, annál is inkább, mivel ők a célzott közönség, amit olvasás közben ne felejtsünk el.
[…] mert azt már megtanulta ő is, hogy sokkal jobb elmondani, ami bánt, mint magunkban őrizgetni, ahol aztán összegyűlik, és növekedésnek indul, mint a gaz.
A lezárás némi ürességet hagyott bennem, szerettem volna még tovább vinni a történetet, látni, hogyan boldogulnak a karakterek, és mi történik a kertben. Ezekben a könyves kertekben mindig az a közös, hogy nehezen engedem el őket.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐
Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: Éjféli palota

2022. június 3., péntek Nincsenek megjegyzések
Kalkutta, ​1932 májusának utolsó napjai: minden idők legforróbb hónapjának végén hó hullik a paloták városára. A sűrűn zúduló hópelyhek takarója alá kerülő Bengáli-öböl partján azonban ezt megelőzően egy tüzes, szikrákat hányó, lángoló, elszabadult vonat – ablakaiban sikoltozó gyerekekkel – vágtat át az éjszakai utcákon, egyenesen a St. Patrick’s árvaházat célozva, hogy a tizenhatodik születésnapjukat ünneplő, az életbe kilépni készülő titkos testvériség, az Eljövendők Társaságának tagjait elpusztítsa. A mozdonyt egy tűzdémon irányítja, aki gonoszságával a rettenet magvait ülteti el a városlakók szívében. Ám az árvákat, Bent, Sheere-t, Isobelt, Szirádzsot és a többieket kemény fából faragták, a jövőjük érdekében nyomozni kezdenek titokzatos múltjuk iránt, hogy szembeszállhassanak a lelkükre pályázó sötét árnyékkal.

Az Éjféli palota a világhírű, idén fiatalon elhunyt spanyol szerző, Carlos Ruiz Zafón Köd trilógiájá-nak második, önállóan olvasható, tartalmilag az elsőtől független kötete, mely azonban a vele asszociatív kapcsolatban álló A Köd Hercege című első regényhez hasonlóan nem nélkülözi a misztikus legendákkal övezett rejtélyes kalandokat. Amelyek aztán továbböröklődhetnek a holt lelkek titkos suttogása írta láthatatlan oldalakból álló könyvekben.

***

Ezúttal Zafón a mesés és titokzatos Indiába repít el minket, bár az események inkább titokzatosak és kevésbé mesések. Kalkutta sötétebb, szegényebb arcát pillanthatjuk meg, ahol az árva gyerekek, az Eljövendők Társaságának tagjai felnőttek. Az alaphangulatot hamar megadják a romos, elhagyatott épületek leírásai, köztük az Éjféli Palotáé is, ahol a gyerekek rendszeresen az éj leple alatt titokban összegyűltek.

Az Éjféli palota beszakadt tetején keresztül látni lehetett a csillagokkal tarkított éjszakai égboltot, olyan volt, akár egy apró, fehér gyertyákkal borított, végtelen tenger.

Ez a kötet is az előzőhöz hasonlóan nem nélkülözi a hibákat, mind írói stílusa, mind történetvezetése, cselekménye gyerekcipőben jár még, de érezhető benne a fejlődés. Szerethető karaktereik ártatlanok és kedvesek a szívemnek, tetszik, ahogy ismerik egymás minden apró aspektusát és ahogyan összetartanak, bár még csak tizenhat évesek, de álhatatosak és hisznek abban, amit csinálnak.

A gyerekek fantáziadús világa túlmutat azon a szegénységen, amivel éppen kilépni készülnek a nagybetűs életbe, bizakodva tekintenek a jövőjük elé és elhiszem nekik, hogy meg fogják állni a helyüket. Bár ahogy az előző kötetnél, itt is ugyanúgy kiránt minket az író ebből a gyermeki ábrándból, és egészen más események várnak az Eljövendők Társaságára.

Már rögtön az elején megtudjuk, hogy mindegyiküknek van erőssége, valamiben kiemelkednek a társaik közül, mondjuk úgy, specialitásuk van, ami nekem kissé naiv írói eszköznek tűnik, de elfogadom, hogy igazságosan akart bánni a karaktereivel az író és ügyelt rá, hogy ne kivételezzen. Ugyanakkor a karaktereket kiforratlannak érzem, nincs mélységük, személyes drámájuk is csak alig, mert a hangsúly inkább Ben és Sheere történetén van. Róluk valamivel többet tudunk, de a mélységet itt is hiányolom, a karakteralkotás nem sikerült annyira jól, mint A Köd Hercegében, más dolgok viszont sokkal jobban. 

A megkopott lépcsőfokok között úgy szivárgott a koszos víz, akár egy mély sebből a fekete vér.

A fókusz átkerült a leírásokra, a környezet bemutatására, részletezésére, megteremtve egy misztikus, horrorisztikus helyszínt, megágyazva a rémségeknek. A lefestett illúziók egyszerre valóságosak és látomásszerűek, nem tudni, hol van a határ, mikortól válik veszélyessé hőseink számára és megzavar, hogy olykor ők sem veszik komolyan az egészet, aztán egyszer csak benne vannak nyakig. Csodálatosak és hátborzongatóak a képek, Zafón írói stílusa látványosan bontakozik ki ebben a sorozatban, a borzalmak megelevenítése sokkal természetesebben hat. A vonat és a tűz félelmetes dübörgése, ropogása az értelmetlen pusztítás mindent elsöprő erejét jelképezi, az olvasóban hagyva a véglegesség lenyomatát, előre jelezve az elkerülhetetlen veszteséget.

A múlt kegyetlen tanulságot tárt fel előttünk: olyan könyvként mutatta az életet, amelyben jobban tesszük, ha nem lapozunk vissza; olyan útként, amelyen akármerre is indulunk, sohasem magunk választjuk ki végzetünket.

Tehát az Eljövendők Társaságának tagjai a múlt szálainak kibogozására vállalkozva egy olyan kalandba vágnak bele, ami nem végződhet jól. Az igazság megköveteli az áldozatát, ahol egy gonosz entitáns készül bevégezni terveit. Tetszik a gyerekek szervezettsége, ahogyan a feladatokat kiosztják egymás között, bár Ben vakmerősége inkább butaság, nem összeegyeztethető azzal a látszólagos felkészültséggel, ahogy a titkok felderítésébe vágnak. Olykor megmosolyogtam egyes párbeszédeket, mondatokat, cselekedeteket, mert túl gyerekesek voltak, néhol meg inkább illettek egy felnőtthöz, mint egy tizenhat éves gyerekhez. Itt-ott tetten érni némi logikátlanságot, kapkodást, de ezt be lehet tudni annak, hogy a szereplők gyerekek.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Szaszkó Gabriella: Maradj velem

2022. június 1., szerda Nincsenek megjegyzések
David ​Pennington a saját szabályai szerint él: sikeres író és öntörvényű alak, aki mindenkit távol tart magától, a bátyját, Christ kivéve. David élete azonban teljesen felborul, amikor Chris, a sikeres manhattani ügyvéd öngyilkosságot követ el a saját lakásában. Látszólag semmi sem indokolja a szörnyű tragédiát, hiszen a testvére mindig rendezett életet élt, sikeres volt a munkában és a magánéletben egyaránt.David úgy dönt, megírja családjuk történetét, és megpróbál válaszokat találni Chris tettére. A nyugodt visszaemlékezést azonban bátyja volt menyasszonya, Amy megjelenése szakítja félbe. Ahogy David egyre mélyebbre merül a múlt sötét bugyraiban, és szembenéz a családjában történt szörnyűségekkel, Amy és ő egyre közelebb kerülnek egymáshoz…
Túl lehet-e lépni a múlt sebein és fájdalmain egy új élet reményében? Fel lehet-e dolgozni egy szeretett testvér halálát? Lehet-e jövője egy olyan kapcsolatnak, mely egy ilyen tragédia árnyékában születik?
Vajon David képes lesz lezárni a múltat, vagy örökre a szörnyűségek rabjává válik?

***

Ez a könyv oda fog ütni, egy kicsit leküld a padlóra. Bevallom, én magam is sokáig halogattam az olvasását, mire bele mertem kezdeni. Nehéz témát boncolgató lélektani regény, hiánypótló, mert még mindig homokba dugjuk a fejünket és keveset beszélünk ezekről a témákról.
Egy hetem volt a temetésig, hogy elmeséljem a történetünket. Azt, hogy Chris, hogyan mentette meg az életemet a saját anyánktól.
Rögtön az első sorok belehelyeznek a tragédiába, szívszorító, ahogy David testvére lakásába siet, ahol Chris kiontotta életét. Nem kell sok, hogy megtudjuk, ez a tragédia sokkal mélyebben gyökerezik, a távoli gyerekkorban és talán azon is túl, mert hiszem, hogy bizonyos minták generációról generációra öröklődnek.

David, hogy feldolgozza a gyászt és kiderítse, hogy mi vitte rá testvérét arra, hogy eldobja az életét, leül és megírja gyerekkoruk történetét. Közben leás saját lelkének mélyébe is, elmeséli, ő hogyan lett függő, őszintén feltárja tetteit és azokat a dolgokat, amikre egyáltalán nem büszke. A múlt és a jelen eseményei váltakoznak a regényben, látjuk, hogy David és Chris exbarátnője, Amy hogyan küzd meg a gyász feldolgozásával, hogyan egészítik ki a történetet olyan mozaikdarabkákkal, amik csak náluk vannak meg. Ez egy csodálatos metafora arra is, ahogyan két lélek kiegészíti egymást, Amy és David egyre közelebb kerülnek egymáshoz. 
Elmosolyodtam. A meleg deszkák között szinte éreztem bátyám szellemének jelenlétét. Jól emlékszem, mennyiszer ült ki így a hídra, lehetett bármilyen évszak. Lelke olyan könnyedén csusszant keresztül az ujjaim között, mint Amy selymes haja.
Tetszik a regény felépítése, hogy a múlt feldolgozása mellett a jelen is tartogat olyan mozzanatot, amivel meg kell birkóznia a két fiatalnak. Hiszen nehezen emészthető számukra az is, hogy mindkettőjük életében Chris meghatározó helyet foglalt el. Erkölcsileg kell felülemelkedniük a tényen, hogy David saját bátyjának exével kavar, és valahogy mindezt realizálniuk kell, hogy a kapcsolatuk működőképes legyen. Ezt még az is nehezíti, hogy David sikeres íróként élete egy részét a nyilvánosság előtt éli.

A jelen eseményei bár szintén komorak, de pörgősek, életszerűbbek, érezni bennük a lüktetést, a feloldás lehetőségét, míg a Glen Falls-beli, vagy a közelmúlt történései inkább lassan hömpölyögnek. Néha úgy érzem, megállt az idő, és a szereplők egy csapdában rekedtek, amiből nincs kiút. Ez nagyon jól ábrázolja azt a kétségbeesést, mélységet, tehetelenséget, amiket gyerekként élhetett át a két fiú, akik nem tudtak élni a jogaikkal, nem tudtak kijutni terhelt gyerekkorukból.
A kérések kiszolgáltatják az embert. Gyerekként, ha valamit nagyon szeretnénk, másokon múlik, hogy megkaphatjuk-e. Anyám nagyon jól tudta ezt, élt is a lehetőségével.
A Maradj velem a felnőtté válás és felelősségvállalás története. Kegyetlenül az arcodba vágja, hogy az ilyen körülmények között élő gyerekek ideje korán komor, örömtelen kis felnőtté válnak, elveszítve ártatlanságukat, kényszeresen, szorongva igyekeznek egyben tartani életüket, vagy éppen menekülnek, lázadva rohannak végzetük felé. Az alkoholista anya kegyetlen rombolása, érzéketlensége taszítja a két fiút egy olyan életbe, ami egy mocsárhoz hasonlítható. Próbálnak szabadulni belőle, de az folyton visszarántja őket.
Az, aki az életünket adta, hogy aztán elérje, ne is akarjuk az egészet.
Nem volt könnyű ezt a könyvet olvasni, rengeteg kérdés merült fel bennem, de a leghangosabban a miértek szóltak.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐


Tovább olvasok »